OKTV első… OKTV második!

Megint történelmet írtunk! Ismét sikerült! A spanyol nyelvi OKTV-n Kovács Lili első és Berényi Vince második helyezést ért el! Tavaly ugyanez Gaál Zoltánnak és Papp Fruzsinának sikerült. Rajtuk kívül öt diákunk van az első 10 helyezett között! Vince és Lili így élte meg ezt a rendkívül emlékezetes eseményt:

Szeretném röviden összefoglalni benyomásainkat, és tapasztalatainkat, melyeket az idei tanév spanyol OKTV-jén szereztünk. December 1-je lehetett, amikor megrendezésre került a spanyol OKTV első, iskolai fordulója. Három óránk volt megírni a rendkívül összetett és komplikált feladatlapot, amely leginkább a nyelvtani ismereteinket tette próbára. Én alig érkeztem haza Oroszországból, három hónapos ott tartózkodás után, tehát nem fűztem túl nagy reményeket a versenyhez, már azzal is megelégedtem volna, ha valahogy sikerült volna a következő körbe jutni.
Pár héttel később értesültünk a végleges eredményekről, és igazán megörültünk, hiszen kilencen folytathattuk a versenyzést osztályunkból.

Több mint két hónapot kellett várni a következő körig, ami már Budapesten került megrendezésre, február 21-én, a Xántus János Középiskolában, ahová már természetesen más városokból is érkeztek résztvevők. Ez a forduló leginkább a szókincsünket, és a kommunikációs készségeinket mérte le, hiszen a társalgás volt a legfőbb feladat.

Először egy képet kellett húzni, és beszélni a témáról, amit megjelenített. Valaki szerencsésen húzott, valaki kevésbé, hiszen akadt, akitől olyan kedves szavakat kérdeztek, mint például a locsolócső. Ezután egy szituációs feladat következett, ahol az instrukciók elolvasása után társalogni kellett a háromtagú zsűrivel. A harmadik és egyben legnehezebb feladat a szövegértés volt, ami élő szövegértésből (haiti árva gyerekek sorsáról), és egy video értelmezésből (a híres mexikói városról, Acapulcóról) állt. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy a spanyolul elhangzott információk értelmezése után magyarul kellett felelni a kérdésekre.

Egy héttel később értesültünk, hogy heten kerültünk be a döntőbe, a legjobb harminc közé. Mondanom sem kell milyen boldogok voltunk.

Április 5-én a döntő napján 7 óra körül találkoztunk a vasútállomáson, a döntősök Ágota, Kitti, Kriszti, Lili, Petra, Vivi és én, Kiss Zsófia tagozatvezető tanárnő kíséretében, tele izgalommal. Bár még fél lábbal az ágyban voltunk, ahogy felszálltunk a vonatra, csevegésbe kezdtünk, és lázasan ismételtük utolsó erőinkkel a házi olvasmányokat, amelyekről majd be kellett számolnunk.

Az út hamar elrepült, még azt a MÁV-nak köszönhető 40 perces késést leszámítva is. Majd metróra pattantunk és megérkeztünk a döntő helyszínére. Ez alkalommal nem egy iskolába, hanem egy klubba. Belépvén a Jazz Klub nevezetű helyre, az első dolog, ami szemet szúrt egy bárpult volt, úgyhogy gondoltuk, hogy rossz helyen már nem lehetünk.

Az érkezés után a regisztrációra került sor, bemutatván a szükséges dokumentumokat. Nem sokkal ezután felszólítottak bennünket hogy fáradjunk be a terembe, ugyanis kezdődött az első rész, mely írásbeli volt és az összes jelenlévő diák együtt írt meg. Ez a rész a nyelvtani ismereteinket vizsgálta. A rendelkezésünkre álló 50 perc letelte után csalódottan hagytuk el a termet, kissé le voltunk törve, úgy éreztük nem túl jól sikerült.

Ezután a három szóbeli próba következett, három különböző zsűri előtt. Egyesével kérdeztek bennünket, forgószínpad szerűen kellett teremről teremre menni. Először is egy előzetesen ismeretlen újságcikket kellett elolvasnunk, összefoglalni és a zsűri kérdéseire választ adni. Majd a házi olvasmányról kellett beszámolni. Egyesek a kelleténél is jobban izgultak, hiszen a zsűri tagja volt ex-nyelvi lektorunk Vanessa, aki jelenleg az ELTE Spanyol Tanszékén tölt be lektori állást. Az utolsó feladat puszta társalgás volt, az általunk kihúzott érettségi téma valamelyikéből. Akadt, akinek szerencséje volt, és jövőbeli terveiről kellett beszámolnia, míg más Japán aktuális kríziséről számolt be.

Miután befejeződtek a "megpróbáltatások", Zsófi nénivel elindultunk Vanessához, hogy eltöltsünk pár kellemes órát. A jóleső séta után már nyugodtan, de annál fáradtabban huppantunk le a kanapéra és a fotelekbe. Vanessa egy egész hadseregnek elegendő tortillával (az egyik legnépszerűbb spanyol étel) várt minket, így, bár nagyon finom volt, nem tudtunk az egésszel végezni.

Miután elbúcsúztunk, lábbuszra szállva értük el a Nyugati pályaudvart, ahol felszálltunk a debreceni vonatra, egy irdatlan hosszú nap után.

Városunkba való hazatérés valójában egy hosszú és rögös út vége volt, amely decembertől egészen eddig a napig tartott. A végén aztán kiderült, hogy megérte a fáradságot. Szintén világossá vált, hogy valami itt a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium spanyol-magyar kéttannyelvű tagozatán nagyon jól működik, hiszen nem lehet véletlen, hogy a tavalyihoz hasonlóan idén is miénk a két első hely, s hogy az első tíz helyezett között öt fazekasista foglal helyet. Szeretnénk köszönetet mondani tanárainknak, és mindenkinek, aki segített minket céljaink elérésében. Köszönünk szépen mindent!

Berényi Vince András, 12. B

Mindig is nagyon szerettem az iskolámat, de azt hiszem, soha nem volt még ennyire jó érzés fazekasosnak lenni. Kissé nehezemre esik most az OKTV-ről írni, mert bevallom, még nem tértem magamhoz teljesen azóta, mióta Zsófi néni felhívott és megosztotta velem a hírt, hogy első helyet értem el. Gyanakodva egyből megkérdeztem tőle, hogy biztosan nem viccel-e, és miután erről megbizonyosodtam, visszatekintettem az utóbbi fél évre, újra átélve a három forduló megpróbáltatásait.

Az elején nem igazán tudtam, mire is számítsak, de a legelső forduló, a háromórás nyelvtani teszt és fogalmazás megírása után reménykedve tekintettem a középdöntőre, az eredmények kihirdetése után annál is inkább, mivel kilencen is folytathattuk a versenyt, ami osztályunkban a spanyolos tanulók felét jelenti. Már akkor elképesztően büszke voltam az osztálytársaimra, és ez csak fokozódott, amikor megtudtuk, hogy heten a döntőbe is bejutottunk, annak ellenére, hogy néhány szóval meggyűlt a bajunk a társalgás során, hiszen nem éppen mindennap beszélünk locsolócsőről, a torreádorok ruhájáról vagy éppen biciklistasisakról, és nem sokszor kerülünk abba a helyzetbe sem, hogy spanyol szöveget hallgatva azonnal magyarul válaszoljuk meg a témához kapcsolódó kérdéseket. Első ízben kellett spanyolul elmagyaráznom a gulyásleves elkészítési módját, mások a palacsintával kísérelték meg ugyanezt. Mindent összevetve, a középdöntő napja remek élmény volt.

Azonban ahogy az OKTV a végéhez közeledett, egyre inkább éreztük, hogy a tét is nő, és április 5-én, a döntő napján már jobban izgultunk, a vonaton végig gyakoroltunk, a házi olvasmányt megszámlálhatatlan alkalommal néztük át újra, és néhány utolsó kérdést intéztünk Zsófi nénihez, aki hűségesen kísért bennünket a Jazz Klubba. Az igazi, stressz okozta idegesség és izgalom akkor uralkodott el rajtam, amikor tőle búcsút vettünk, hiszen már várt bennünket egy újabb nyelvtani teszt, ennek jelentős része egy García Márquez szöveg kiegészítése volt. Ezután egymás után, egyenként megkaptuk ugyanazt az ismeretlen szöveget, majd 5 perc tanulmányozás után beszámoltunk belőle a zsűrinek. Nekem ez a rész tetszett a legjobban, mivel az anyanyelvi és magyar egyetemi tanárokból álló testület minden tagja rendkívül kedves volt és annak ellenére, hogy az írásbeli rész után kissé megcsorbult önbizalommal vágtam neki a szóbeli feladatoknak, élveztem a társalgást. Ezt követően a házi olvasmányról beszélgettünk, ami az én esetemben a lelkiismeretről szólt, majd az érettségi tétel következett, ennek megvitatása során már nevettünk is.
Ennek ellenére őszintén szólva nem voltam elégedett a nap eseményeivel, leszámítva szeretett ex-lektorunk, Vanessa ínycsiklandozó tortilláját. Valahol nagyon mélyen, egészen a döntő napjáig élt bennem a remény, hogy az első tíz között végezhetek, és talán, esetleg, még nyerhetek is, ám ez szertefoszlott, mivel úgy hittem, sok hibát követhettem el a García Márquez szöveg kiegészítése során, ráadásul 12.-esként kevesebb esélyt éreztem erre a végzősökkel szemben. Így felkészítettem a tanárnőt, igyekezvén megóvni a csalódástól, hogy ne számítson semmiféle kiváló helyezésre.

Olyannyira lemondtam a sikerről, hogy a következő két nap gyorsan eltelt, ám amikor meghallottam, hogy Zsófi néni hív telefonon, éreztem, hogy a szívveréseim száma a sokszorosára nő. A kínjaimat csak fokozta, hogy nem árulta el rögtön az eredményt, hanem kicsit még bizonytalanságban tartott.

Határtalanul boldoggá tett a győzelmem, de ez semmi ahhoz képest, hogy milyen nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen nagyszerű osztályba járhatok, hiszen a társaim mind fantasztikusan teljesítettek. A saját helyezésem hatalmas meglepetést okozott, de a többieké egyáltalán nem, hiszen nap mint nap megtapasztalom, mennyire jól beszélnek spanyolul. De nemcsak rájuk vagyok büszke, hanem arra is, hogy Kiss Zsófia tanárnő tanítványa lehetek: hiába lenne tehetséges bármelyikünk, ha nem lenne, aki kihozza belőlünk és támogatna minket. Talán még sosem gratuláltak nekem annyian, mint az utóbbi napokban, ami óriási örömet okoz. Én az osztálytársaimnak és a tanáraimnak gratulálok, és köszönöm nekik a sok segítséget és az áldozatos munkát.

Kovács Lili Krisztina, 12. B